Betti és a Naszály Trail

Az úgy kezdődött, hogy már nem találtam elég kihívást a síkon.....

Na jó, nem is :-)

Valahogy kigondoltam, hogy szeretek túrázni, és már majdnem tudok futni, szóval mi lenne, ha kipróbálnék valami újat. És hogy rögtön a mélyvízbe vessem magam, rá is beszéltem gyorsan Beját az Overland Naszály Trail terepversenyre. Benne volt ő is, és ezzel egyidejűleg biztosítottam magam, hogy nehogy az utolsó pillanatban visszatáncoljak. Hiszen ha valaki számít rám, akkor megyek, ha beledöglöm is. 

17,2 km és 690m+ emelkedő szerepelt a kiírásban. Rengeteg! Mindkettő befoghatatlannak tűnt számomra akkor, és még most is az. Ha ez nem lenne elég, a 3:15-ös szintidő is afféle utópisztikus álomhatárként lebegett a szemem előtt. Bele sem gondoltam akkor, úgyis messze van még...addig majd sokat futok...fejlődök...megyek majd párszor hegyi terepre is stb. Mondanom sem kell, hogy mindez nem történt meg. Aztán eljött a nevezési határidő, közben kezdett betelni az S táv limitje...gyorsan neveztem, fizettem. És akkor már realizálódott: ott kell lenni.

"Futómúltam", ha egyáltalán lehet annak nevezni, nem dicsekedhet sem különösebben hosszú távokkal, sem rémisztő szintemelkedésekkel, sem pedig rekordszintű időkkel. Nem futok terv szerint, nem megy. Csak futok ahogy és amikor jól esik. Néha akkor is, ha nem esik jól. Eleinte 3-4 km-t, majd 4-5 km-t. Mostanában 6-7 körül esett már jól. A tempóm is javult valamelyest, de nem számottevően. Három 10 km-es versenyt sikerült teljesíteni, a legutolsón kínszenvedve, túrázástól fáradt izmokkal. Hát ilyen paraméterekkel vágtam én neki ennek. Túrázásban kicsit jobbak a mutatóim már.

De ez most más lesz. Hosszabb, kell a kitartás. Magasabb is. Hideg lesz és sár. Messze van, oda kell utazni, hajnalban kelni, cidrizni a rajtnál, aztán menni, menni. Akkor is, ha fáradt vagy. Ez nem több körös verseny, ahol kiállhatsz a közepén. Nem maradhatsz ott az erdőben.

Elkezdtem tehát fejben edzeni rá. Ez úgy történik, hogy elkezdem magammal megbeszélni, hogy ez csak egy kellemes kis túra lesz, és majd néha-néha belefutunk, aztán sétálunk...aztán kicsit kocogunk megint...de jaj, az a 3 órás szintidő...csak az ne lenne...

Eljött a verseny napja. A vasárnap. Még volt egy kalandos péntekem is, amikor egy egész napos budapesti tréning után egy baleset miatt az autópályán 4 órás autókázással sikerült csak hazaérnem. Szombaton délután aztán fel a vonatra és irány megint Budapest. Beja az állomáson várt, elmentünk inni egy forró csokit, otthon bevágtunk egy isteni tésztát, és 11-kor lefeküdtünk, hogy 5 kor keljünk. Hajnali 3-kor már mindketten ébren voltunk. Beja kutyát sétáltatott, én a plafont bámultam. Talán a szokatlan ágy volt az oka, hogy forgolódtam, de nem éreztem magam fáradtnak. Reggeli kávé, egy kis zabkása, egy alma, pakolás és start. Útközben felvettük Robit, és így mentünk: a három zöldfülű terepfutópalánta. Korán odaértünk, de már nagyon sokan ott voltak. Mindenki mászkált profi szerkójában, melegített, vádlik feszültek, színes-szagos, szupermárkás ruházatok és cipőzetek villogtak mindenfelé. Átvettük a dugókát, feltöltöttük készleteinket és beálltunk a starthoz. 

A rajtot egészen konkrétan lekéstük. Egyrészt mert a start melletti bekerített területen turkáló óóóriááási vaddisznót bámultuk, másrészt pedig fotózkodtunk, Runkeepert állítottunk, kesztyűt húztunk. Azért csak sikerült elindulni. 

Az útvonal bekanyarodott az erdőbe, majd szigorúan felfelé vette az irányt. Bár megnéztem a tracket a neten, láttam, mire számíthatok, de azért nyeltem egy nagyot. A boly tartotta a lépést az élmezőnnyel, igyekeztem én is. Mögöttem még voltak páran, okosabbak nálam, akik nem hajtották ki a belüket az első 1 km-en. Nem úgy, mint én. Másfél km-ig felgyalogoltam tengerészgyalogos-tempóban, ott elakadt a szavam. Megelőztek a mögöttem lévők, én pedig éreztem, hogy leesik a vércukorszintem, az arcom hideg lesz, kifut belőle a vér. Jaj, csak el ne ájuljak. Magamban röhögtem magamon. 17 km-ből az elsőnél kidőlök, mint egy zsák. De nem dőltem ki. Ittam egy kis vizet, és gyalogoltam tovább rendületlenül. Energiaszeletet nem mertem enni, mert tudtam, az nagyon megdobja a vércukorszintemet, és még csak az elején voltunk. Beja és Robi nagyon rendesen bevártak mindig. Szegényeknek iszonyú szenvedés lehetett az én csigatempómban vonaglani.

Az a mocsok ösvény csak ment felfelé. Néha jobbra, néha balra kanyarodott, de mindig csak fel és fel. Aztán jött egy kis hullámzó rész. Ott elkezdtünk futni. Jól esett, hogy végre tudok én is. Már kezdtem azt hinni, gyalogtúra lesz belőle. Itt már meg tudtam nézni a fákat és a tájat is, voltak kisebb lejtők, ahol kicsit lelazíthattam az emelkedőn befeszült izmaimat. A feszültség is kezdett bennem engedni. A Runkeeper csak mondta, mondta a kilométereket, és a növekvő tempónkat. Jó kedvem kerekedett tőle, hogy mindjárt, mindjárt meglesz a táv egyharmada. Pedig hajjaj, hol volt az még! 

Az út jobbra, és a változatosság kedvéért, felfelé kanyarodott. Kellemetlen csúszós, sáros és kiálló sziklás hegyoldalon mentünk felfelé. Mivel az egész mezőny előttünk ment, az amúgy is oldalirányban erősen dőlő ösvényt teljesen legyalulták a szorgosan futó lábak. Beletörődve nyugtáztam: a dőlésszög miatt most képződik a kedvenc vízhólyagom a már megszokott helyen. Egyébként csodálatos környezetben voltunk. Lefelé a kopasz, sudár fatörzsek által takargatott párás látóhatár, fent a hegyoldalon mohos sziklák zöldje foglalta keretbe a futásunkat. Mert tagadhatatlanul futottunk! Igaz, lassan, igaz, csúszkálva, de mégis!

Hirtelen el is kapott egy érzés. A Runkeeper bemondta az aktuális kilométert, nekem meg elszorult a torkom. Hát itt vagyunk! És itt futunk! És most már akármi lesz, végigmegyünk. Nincs az az Isten, hogy leálljunk! Hatalmas erőt és egyfajta eufóriát éreztem, és dudorászva (!) szaladtam felfelé a csúszós ösvényen. Felértünk egy kisebb fennsíkra, itt tábla jelezte, hogy "Naszály-csúcs 0,6 km". Már csak egy köves szirtre kellett felkapaszkodni. Hallottuk a kereplőt, és a kiabálást: "negyedik vagy! negyedik vagy!" Egy percig negyedikek voltunk mi is :) Sosem volt még ilyen hosszú 600 m. De csak felértünk. Dugókáztunk egyet. Életem első dugókázása. Nagyon menőnek éreztem magam. De nem álltunk meg: "A torony mellett lefelé a kéken" - hangzott az utasítás, mi pedig nekiiramodtunk lelkesen. Hiszen innen már csak lefelé mehet az út! Már FENT vagyunk! 

Csodálatos volt fentről a kilátás, és persze itt is fotózkodtunk. Közben beértek minket a hosszabb távosok, folyton félre kellett ugrálnunk. Hát persze, hogy elengedtük őket. Mindenkitől kaptunk egy köszi-t vagy egy hajrá-t. Nekem nagyon jól esett. Pár fotó után elindultunk lefelé a kéken. Rettentő keskeny ösvény volt, hatalmas, éles kövekkel, avarral vastagon fedve. Csúszott, és nem lehetett látni, mi van az avar alatt. Ennek ellenére nagyon nekiindultam, mintha megbabonáztak volna, úgy rohantam lefelé. Legalábbis én így éreztem, mert persze még így is megelőztek a prok :) De Beját és Robit lehagytam kissé - nem baj, úgyis utolérnek. A Speedcrossom szinte repített lefelé. Egyszer sem csúszott meg, stabilan tartotta a bokám, mégis könnyű volt. Imádtam. Végül leértünk az első (és nekünk egyben utolsó) frissítőponthoz. Feltöltöttem a zsákomat vízzel, majd ittam egy kis izot. Jól esett, nem volt édes, kellemesen frissített. Sajtot és csemege uborkát ettem. Alig bírtam vele leállni. Ezentúl csak uborkát viszek magammal. Mindig, mindig. 

Innentől lefelé vitt az út. Sáros volt nagyon, néhol méteres pocsolyákon ugráltunk át. A Speedcross továbbra sem csúszott, viszont a talpamra kilónyi sár ragadt. Hiába esett le róla, minden lépésnél újabb, és újabb rétegek kerültek fel. Közben utolért minket még egy boly. Őket is elengedtük. Futottunk tovább lefelé, végül kiértünk egy mezőre.

Szép idő volt, de az út pocsék. A terület mélyebben feküdt, néhol mintha nádas is tarkította volna. Ragadt a sár, a cipőnk elnehezült. Beja és Robi elhúztak. Vánszorogtam.

A Runkeeper is szivatni kezdett: egyre lassabban mondta a kilométereket. Még csak 11......12...még öt van hátra... Nehéz lett a zsákom. Robi átvette, így legalább átadtam vele a mobilomat is, és nem hallottam a szemét Runkeepert. Próbáltam a tájat figyelni, de nem nagyon érdekelt. Jött két segítő. Vigyázzunk, amikor a gumira lépünk, mert csúszik. "Milyen gumira?" - tűnődtem bágyadtan, és már ott is volt. Egy pocsolya. Nem is pocsolya. Egy tó. Nem lehetett kikerülni. Beja elment ugyan körbe a nádasba, de vízbe süllyedt bokáig. A "tó" közepén egy gumiszőnyeg, ami arra hivatott, hogy száraz lábbal átjussunk a túlpartra. Csak nem 40 ember áthaladása után. Előttem a gumiszőnyeg már a vízbe süppedt. Itt beért egy srác. Már ketten álltunk a tóparton tanácstalanul. Gondoltam egyet, ráléptem a szőnyeg közepére. Blutty. Mondta a bal Speedcross. Blutty-blutty. Mondta a jobbos is. Hideg volt a víz, vagyis jeges. Mögöttem a srác szitkozódott. Ő is elmerült. Nincs mese, most már futni kell tovább, mert lefagynak a lábujjaim. Futottam, és fáztam, úgyhogy gyorsabban futottam. Nem gyorsan. Gyorsabban. Közben kémleltem a tájat, hátha meglátok valamit, ami a célra utal. Sajnos semmi. Mindegy, ezt már ki-bí-rom. Vajon hány kilométer lehet még? Kettő...három...?

Ekkor jött a holtpont. 14-15. km körül járhattam, amikor az út balra kanyarodott, és egy kisebb emelkedő után visszaindult az erdőbe. Már messziről láttam: felfelé megy megint. Rádöbbentem, hogy nem fogunk beérni 3:15 alatt, hiszen így is éppenhogy meglett volna, ha végig síkon futunk. Rettenetesen csalódott lettem, és majdnem sírva fakadtam. Akkor már nagyon fáradtnak éreztem az izmaimat. Folyton elbotlottam egy-egy gyökérben, göröngyben, nem bírtam emelni a lábam sem. Az emelkedőtől fájt a farizmom, a vádlim, a lejtőtől a térdhajlítóm és a quadricepszem...a zsáktól a vállam - igaz, a zsákot eközben már Robi vitte.

Bejáék bevártak az erdő szélén. Közben beért egy újabb csapat, hosszútávosok. Bíztattak: hajrá, hajrá, gyere, gyere. Marha dühös lettem magamra. Ők itt futnak, nekem még sétálni is fáj. Ugyanmár! Gyerünk! Most már mindegy, csak érjünk be. Emelkedőknél visszavettem a tempót, lejtőnél kiengedtem kicsit. Odaértünk a függőhídhoz. Egy kedves kisfiú még be is szólt: "Siessetek, a többiek már rég elmentek." De már nem bántott ez sem, csak nevettem, és azt mondtam neki, hogy lehet, de mi már a második kört futjuk :)

Beját kértem, fusson velem. Kellett a támogatás. Közben hangosan morfondíroztam: miért nincs olyan, hogy pszichológiai frissítőpont? Lehetne ott egy sportpszichológus, aki mond néhány jó szót az uborka mellé...de nem volt ilyen. Két szervező-segítő jött. Kérdeztük: ugye most már csak lefelé kell menni? "Még egy picit felfelé, aztán végig le." "Na kösz, igazán hazudhattatok volna" - nevettünk rájuk Bejával.  :-D

Aztán mégiscsak lett egy pszicho-frissítőpontunk. Egy túrázó pár jött szembe két kutyával. Bejával egyből leálltunk, simogattuk őket. Mármint a kutyákat. Jól esett nagyon, és már mosolyogtunk mindketten.

Innen már nem volt messze a cél. Lefutottunk egy lejtőn, és már lent is voltunk az úton. Éppen örülni akartam, amikor mutatták, hogy neeeem, még arra tovább kell futni, megkerülni azt a lezárt területet....és...és... grrr. Csak 200 méter, de miért?! MIÉRT?! Miért nem jó itt? Tessék itt a dugóka, csippantsátok le, leülök sírni az út mellé, nekem elég volt...nem? ... hát jó..akkor megyünk tovább. Robi bevárt minket, hogy hárman egyszerre fussunk be. Beja csápolt, én - asszem - bágyadtan mosolyogtam. Csippantottam, és ........nem, nem volt meg az a "megvan"-érzés...fura volt. Erre az egyik szervező azt mondta: "jól kicentiztétek, három percen múlott". Először el is hittem egy pillanatra, hogy csoda történt, de aztán leesett, hogy csak kedvesek. Hát majdnem elsírtam magam, hogy ennyire jó fejek. Komolyan. Hálás vagyok nagyon ezért a mondatért is.

Végül - bár vagy 10 perccel késtük le a szintidőt - kaptunk ajándékot. Ittunk egy finom teát. Megköszöntünk mindent, és elindultunk haza.

Aznap már nem tudtam feldolgozni az élményt. Csak fáztam, éhes voltam, és aludni akartam. Mostanra sikerült átgondolni, emészteni, jó helyre pakolászni a részleteket. Összességében fantasztikus élmény volt. Nem olyan, mint megenni egy steaket. Itt küzdeni kellett. Ez fájt. Ez fejben is nehéz volt. Ezt nem lehetett feladni, menni kellett. Jó volt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.